„Régi tapasztalat: a zene gazdagítja a kedélyt, nemesíti
az ízlést, fogékonyabbá tesz más szépségek iránt”
Bárdos Lajos
1. Az őskor zenéje
Valamennyi művészeti ág közül a zene és a tánc az, aminek kezdeteiről a legkevesebbet tudunk. A zene fejlődése az énekléssel kezdődött. A régmúlt kultúrákban valószínűleg szorosan összetartozott a szöveg és a dallam. (pl. siratók, kesergők elnyújtott szövege és dallama) Az őskori ember a dalokat az emberi hang középső fekvésében, mérsékelt hangerővel adhatta elő. A ritmusnak fő szerepe lehetett, énekeit feltehetően lábdobogással és tapsolással kísérte. Ezt később a dobok, sípok és csengők, vagyis a legegyszerűbb hangszerek váltották fel. (pl. istállóskői furulya)
A zenék és dallamok szorosan kötődtek a mágikus szertartásokhoz (pl. az esőtánc vagy a sámánok transzba ejtő tánca, varázsénekek) Egy-egy terület énekes és hangszeres stílusa nemigen keveredett egymással. A többszólamúság kialakulása sokáig tartott, az ősi zene valószínűleg ismerte a heterofóniát, melynek jellegzetessége, hogy ugyanazt a dallamot egy kis eltéréssel adják újra és újra elő. Egyes kutatók teóriái szerint a kezdetleges hangszeres zene ugyanolyan régi múltra tekint vissza, mint az éneklés. A korai eszközhasználattal egy időben az eszközökkel való tudatos hangkeltés is elkezdődhetett.
2. Az ókor zenéje
Az ókorban a zene és a költészet szorosan összefonódott, együvé tartozott. A zenének nagy szerepe volt az ókori kultúrák művészetében. Ezt a különféle képzőművészeti alkotások és a fennmaradt írásos emlékek is igazolják. A világ zenekultúrái közül a legrégebbi a kínai. A legrégibb kínai hangrendszer valószínűleg félhangnélküli öthangú skála volt (pentaton).
A monda szerint Huang Ti császár Kr. e. 2700-ban Linglun bölcsnek megbízást adott, hogy a zenét szilárd szabályok és törvények alapjára vezesse le. A bölcs két csodamadár, Fung és Hoang útmutatása szerint két hatsípú sort készített, melyeken a madaraktól tanult két, 6-6 egész hangból álló hangsort (f, g, a, h, cis, dis és fis, gis, ais, c, d, e) lehetett fújni. A hangszereket anyaguk szerint nyolc csoportra osztják: bőr-, kő-, fém-, agyag-, selyem-, fa-, bambusz- és tökhangszerekre. Túlnyomóak a puszta lárma- vagy- zörejhangszerek: nagy- és kisdobok, csörgők, deszkalapok. Ismertek fúvós hangszereik is: fuvolák, oboák, bambusz-pánsípok, ősi hangszereik: hiun, a mi okarinánk mintájára, a 25 sodrott selyemhúrral ellátott kin nevű citera, a 25 húrú, mozgatható keresztléccel ellátott cse, a 12 vagy 24 bambuszsípból és kivájt tökből készített szélládából álló cseng nevű kis orgona. A kínaiaknak gazdag zeneelméleti irodalmuk is van: 69 munka jelent meg egy Lu-csu-csan-kao (A zene könyveinek kritikai vizsgálata) c. gyűjteményben.
India zenekultúrájának kezdeteiről nincsenek forrásaink, azt azonban már bizonyosan tudjuk, hogy hétfokú hangsoruk is volt. Jellegzetes hangszerük a szitár.
A perzsa-arab zenevilágra erős hatással volt az asszír-babiloni zene. Dárius király udvarában nagy létszámú zenekarok és tánckarok szerepeltek. Az arabok honosították meg Európában a lantot. Az asszír-babiloni zene első emléke egy agyagtábla, amely az óbabiloni himnusz töredékeit őrzi. Egyiptom virágzó zenei életére a meglévő leleteink alapján következtethetünk.
Fő hangszereik a hárfa és a fuvola voltak. A vallásos szertartások, ünnepélyek, különböző társadalmi események mind megannyi lehetőséget és alkalmat adtak a zenélésre. Az államot vezető papság azonban erős befolyást gyakorolt a zenére, s ebből következett a régi hagyományokhoz való merev ragaszkodás. A zsidók zenéje főként templomi énekeket, himnuszokat, zsoltárokat, győzelmi dalokat, köszöntőket és siratókat foglalt magába.
A görög világban a legnagyobb a zene szerepe az összes többi ókori világ közül, mert itt válik először az általános műveltség részévé. A zene itt alkotóeleme a vallási szertartásoknak, a görög drámák előadásainak (kórus) és az olimpiai játékoknak. A görög zeneelmélet alapvető fontosságú a későbbi korok szempontjából, ezenkívül foglalkozik a zenének a társadalomban betöltött szerepével és hatásával is. A görögök szerint a zene isteni eredetű (a zene istene: Orfeusz), s nagy erkölcsi hatása van, mely kiterjed az emberi jellemre és viselkedésre is. A rómaiak zenéjét főként leírásokból, képzőművészeti emlékekből ismerhetjük meg, mivel dallamemlékek sajnos nem maradtak fenn. A rómaiak átvették a görögök zeneelméletét, hangszereiket, s zenetanítóik rendszerint görög rabszolgákból kerültek ki.
A kereszténység elterjedt, Nagy Konstantin államvallássá tette. A pogány szertartások helyébe egységes zenei stílus lépett, amit minden keresztény országban használtak. A római birodalom kettévált. A Nyugatrómai Birodalom központja Róma, a Keletrómai Birodalom fővárosa Bizánc.
Bizáncban külön udvari zenekar alakult ki. Itt jött létre a korai kétszólamúság. Ez a császári udvar zenéje. Kétféle formája:
Parafonia (kvintpárhuzamokban halad),
Izon (felső szólam a dallamot, alsó pedig az alaphangot énekelte). A többszólamúságot mégsem innen számítjuk, mert nem terjedt tovább.
Bizáncban volt ezüstorgona – protothauma (főcsoda). A császári palotában szólal meg parafónia és izón formájában. Protothauma ezen kívül csak a bazilikában volt. Az orgona innen terjedt el. Knnstantinos Kapronymos (V. Konstantin) a 8. században Kis Pipin nek küldött protothaumát, ő a templomban helyezte el. Így lett templomi hangszer. Bizánc egyházi zenéje megegyezett a kereszténységével.
Gregorián
A kor első századaiban alakult ki a gregorián. Dallamait, szövegeit Nagy Szent Gergely (590-től 604-ig volt pápa) gyűjtette össze, kódexekbe íratta és a Szent Péter-bazilika oltárához láncoltatta. Cantus gregoriánum. Nevezték cantus firmusnak is, amely annyit jelent: odaerősített – láncolt – dallam.
A gregorián több nép – latin, görög, szír, egyiptomi, zsidó – zenéjéből olvadt össze. Ez a zenetörténet első klasszikus stílusa. Klasszicizmus=a forma és tartalom egyensúlya, összefoglal addig szétszórt törekvéseket, jelenségeket. Itt a sok népzene lett közös.
Négy főhangneme: dór, frig, lyd, mixolyd. Nem egyeznek meg a görögök hasonló elnevezésű hangnemeivel. A gregorián dór d-től d-ig, a frig e-től e-ig, a lyd f-től f-ig, (Dór-frig csere.) a mixolyd g-től g-ig halad felfelé. Az ima alulról száll fölfelé, a gregorián-melódia emelkedő.
Fentiek az autentikus hangnemek. Voltak olyanok is, melyek az alaphangnál 4 hanggal lejjebb ereszkedtek – pl. dór a-tól a-ig, záró hang d. Ezek a plagális hangnemek. Minden skála alaphangját finális-nak (záróhang) nevezik. A másik főhang a domináns, a dórban, lydben, mixolydban az 5., a frigben a 6.hang. Ha e-től számítjuk, ez a ’c’ hang a ’h’ helyett, mert a h és f között tritonus hangköz lép fel, diabolus in musica (ördög a zenében). A domináns hangon lehetett recitálni. Ilyen plagális hangnem pl a hypofrig – c-től c-ig, alaphangja e. Ezek az egyházi hangnemek, modusok, modális hangnemek. Ezeket számokkal jelezték, az autentikus hangnemeket páratlan, a plagális hangnemeket páros számokkal.
Kétféle éneklési mód volt:
Recitálás (jelentése a latin „cito” igéből ered, melynek jelentése: mozgat, idéz, hangoztat; de összefüggésben van a repercussion=visszaverődés szóval is, mert egy hang sokszor ismétlődik) a domináns hangon történt, vesszőnél, pontnál a recitáló hangot elhagyták, és vagy flexa-t (hajlítás) alkalmaztak, vagy mondat végén a finálisra ugrottak.
Széles melódiákban való dallamépítés. Így az előadás igen változatos volt.
A responzóriumban előénekes és szóló váltakozik, az antifónában két kórus válaszol egymásnak. Papok és kántorok (cantores), vagy a cantores két részre oszlik. A szöveg ritmikus próza, a dallamritmus szabad, szokásos ütemekbe nem lehet bepréselni. Csak Ambrus püspök – Milánó, 339-397 – idejében énekeltek hymnus-t, ebben a szöveg már vers. Időmértékes verslábak szerint megy. Ambrus vezette be a szillabikus verset, melyben a szótagszám szerint rímelve írtak. Ezeknek az ókeresztény himnuszoknak nagy jelentősége van.
Szillabikus verseknél az egyes sorok azonos szótagszámúak, így több vers énekelhető egy dallamra. A megzenésített első strófát heirmos-nak (mintastrófa) nevezték. A mintastrófák gyűjteménye a heirmológia. A himnuszok egyes részei után következik aiubilatio (ujjongás). Egy szótagra több, néha 15-20 hang – melizma – is eshetett, ez volt a kolorálás. Ezt rendszerint szólóénekes énekelte, legtöbbször az alleluja (dicsérjétek) szóra hangzott el. A kolorálás más műfajokba is átkerült, pl. a misék egyes tételeibe.
Miután a iubilációk túlzottan elszaporodtak, az egyház úgy próbált segíteni ezen, hogy a dallamok alá új szöveget íratott. Az így előállott műfaj a szekvencia – valamely motivum más-más hangfokon való többszöri ismétlése -, a gregorián-zenében a mise változó énekeinek egyike. Ezután a szekvencia is nagyon elterjedt, ezt úgy szabályozták, hogy csak 5 szekvenciát engedélyeztek.
A szekvenciákhoz hasonlók a tropus-ok. (Kolorált dallam minden hangja alatt külön szöveg-szótag van.) A tropus olyan gregorián-műből származik, amelyben jubilálás volt. A szöveget úgy írták alá, hogy összefüggésben legyen a régi művel, illetve annak szövegével.
Az énekesek a gregorián dallamokat Rómában, az énekiskolában tanulták, melyet Gergely alapított. Aachenben, Párisban, Santiago del Compostellában, St. Gallenben is voltak ilyen énekiskolák. Ez utóbbiban működött Notker Balbulus – dadogó Notker – (840.k.-912.), a szekvencia-irodalom legjelentősebb képviselője. Kezdeményező szerepe mind az egyházi énekirodalomban, mind elméleti téren vitán felül áll.
A tanulás főmódja a memorizálás volt. A szöveget leírták, a dallamot pedig a kántor éneklése után hallásból tanulták meg. (*Más leírásokban olvasható, hogy ez a tanulási mód annyira hosszú időt vett igénybe, hogy a szükséges repertoár megtanulása 10 évig is eltartott.) Később áttértek a dallamok írásbeli rögzítésére. Ezzel vette kezdetét az európai hangjegyírás. A kántor a levegőbe kheironimikus jeleket rajzolt, ezek emlékeztették az énekeseket a dallam emelkedésére, ereszkedésére. Ezeket a jeleket vetették először papírra, így kódexekbe leírva neumáknak (a dallam irányát mutató jelzések) nevezték. Kísérleteztek a vonalrendszerrel is, de a vonalak száma nem volt meghatározva. Általában 4-6 vonalat használtak. A finálist piros, a dominánst zöld vonalra írták.
Magyarország történelmét vé-
gigkísérô viharokban a korai
zeneélet dokumentumai (kották,
hangszerek) kevés kivétellel megsemmisültek,
így a régi korok kutatásakor
másodlagos forrásokra, illetve a
társtudományok (régészet, nyelvészet
stb.) eredményeire támaszkodhatunk.
A magyar mûzene létezésének kezdetétôl
elválaszthatatlanul egybefonódott
a népzenével, ezért egyedül a népzene
kutatása teszi lehetôvé, hogy az ismeretlenségbe
veszô századokba mégis
belelássunk. A népzene ugyanis
hosszú idôn át meg tudta ôrizni a régi
dallamok lényegét, vagy legalább a stí-
lusukat. A máig fennmaradt magyar
népdalkincsrôl az énekek dallamvonala,
hangterjedelme, szótagszáma, díszí-
tettsége és az elôadásmód alapján viszonylag
pontosan megmondható,
hogy melyik népdal melyik történelmi
korból származik, s ha az elmúlt századok
során némileg variálódott is a dal,
a mai változatban mindig felismerhetô-
ek a keletkezés idejének jellemzôi.
A XIX-XX. század fordulóján létrejött
úgynevezett „új stílus” alapvetôen
eltér valamennyi korábbi „régi stílustól”
emelkedô, kupolás szerkezetû, zárt
formájával, hosszú dallamsoraival,
nagy ambitusával. A régi stílusok – bár
a dalok születési ideje, tematikája, elô-
adásmódja és földrajzi elterjedtsége
igen különbözik egymástól – azonosak
az ereszkedô dallamvonal használatá-
ban. Ily módon egyaránt a régi stílusok
között tartjuk számon a honfoglalás
(896) elôtti korból származó siratókat, a
középkori eredetû duda- és kanásztáncokat
és a XVIII. században keletkezett
dúr és moll hangnemû dallamokat.
Az 1000. évi magyar államalapítás
elôtti évszázadok zenéjérôl szinte semmiféle
feljegyzés nem maradt. Csak
sejtjük, hogyan hangozhatott a sámánszertartás
közben mondott ének, vagy
az ôsök emlékét ôrzô epikus ének. A
honfoglalás elôtti idôkbe vezet vissza a
halottsiratás népszokásának zenéje: az
Erdélyben élô pentaton sirató és az
egész magyar nyelvterületen ismert diatonikus
sirató. Eredetileg nemcsak siratásra
használták e dallamokat, kü-
lönféle rituális vagy epikus szövegekhez
társították ôket. Így a hôsök életét,
dicsôséges tetteit és halálát megörökí-
tô úgynevezett hôsi énekek is hasonló
formában hangozhattak el.
Magyar zenetörténet
KÜLÜGYMINISZTÉRIUM
2001. 1. SZÁM
Magyarország gazdag zeneéletével, kiváló, világszerte híres
elôadóival elôkelô helyet vívott ki magának a nála jóval nagyobb,
több évszázados zenei hagyományokkal rendelkezô országok
között. A magyarság a kis nemzetek közé tartozik, mégis zenei
„nagyhatalomként” emlegetik. Ezt az elôkelô minôsítést nem volt
könnyû megszerezni, hiszen a magyar nép viharokkal teljes
történelmének tragikus eseményei a zeneéletet is befolyásolták. A
zavartalan, folyamatos fejlôdés feltételeinek hiánya azonban csak
ideig-óráig állhatott a haladás útjába; a tehetséges muzsikusok minden
korban úrrá lettek a nehéz körülményeken és bekapcsolták az
országot Európa zenei vérkeringésébe.
M
Kottás misekönyv a XIV. századból
A X. század második felében a
magyarság beleilleszkedett Európa
gazdag kulturális szövedékébe. Elô-
deinknek a zene terén a legnagyobb
kihívást az jelentette, hogy úgy kellett
befogadni az új értékeket és elérni
egy magasabb kulturális színvonalat,
hogy közben megôrizzék sajátosságaikat
és ne adják fel önmagukat. A kereszténység
felvételének, elterjedésé-
nek és megerôsödésének óriási szerepe
volt a magyar zene fejlôdésének
szempontjából: ez gyökereztette meg
a gregorián éneket, a kor egyszólamú
magas mûvészetét hazánkban. A má-
sik zeneileg fontos tényezô
a középkori iskola
volt, mely a „musica” tekintélyét
a mûvelôdés
egész területén érvényesí-
tette. A középkori diáknak
a mindennapi énekórán
kellett megtanulnia az istentiszteleten
énekelt dallamok
százait, s ezeken
keresztül a zenei írás-olvasást
és a zeneelméletet
is. Az egész országot
behálózó iskolarendszer
e tekintetben egységes
volt, s a székesegyházak
által fenntartott és a legkisebb
falusi iskolákban lé-
nyegében azonos liturgiai
és zenei anyagot sajátítottak
el a tanulók.
Így alakulhatott ki
a gregorián zené-
nek egy sajátosan
magyar változata.
Egyre több dí-
szes kóruskönyv,
kódex készült
egyedi magyar kottaírással.
Bátran állíthatjuk,
hogy a középkori Magyarországon
a zeneismeret minden iskolá-
zott ember mûveltségéhez hozzátartozott,
s bár általános tankötelezettségrôl
nem lehetett szó, a templomokban
a nép jelenlétében és részvé-
telével felhangzó mindennapi kórus-
éneklés az egész országban azonos
zenei mûveltségi alapot teremtett
meg.
A korszak világi zenéjérôl gyérebbek
az emlékeink. Kottás forrásunk
sajnos nincs, az irodalmi feljegyzésekre
és a népzene emlékezetére támaszkodhatunk.
Középkori okleveleink
személy- és helynevei gyakran utalnak
hangszerekre és zenészfoglalkozásokra
(Sípos, Dobos, Igricfalva, Regtelek
stb.), ami az ünnepi és a szórakoztató
muzsika elterjedését is mutatja. A magyar
uralkodók szívesen látták udvarukban
a külföldi vendégmuzsikusokat.
Több neves trubadúrköltô és né-
met Minnesänger fordult meg a magyar
kirá-
lyok palotáiban. Gaucelm Faidit és
Peire Vidal 1198-ban érkezhettek Imre
(1196-1204) udvarába a király ifjú
aragóniai feleségének kíséretében.
Oswald von Wolkenstein (1377-1445)
Zsigmond uralkodásának idején
(1387-1437) járt Magyarországon. Ez
arra utal, hogy a lovagkor legfejlettebb
lírai zenéje nálunk is otthonra talált.
A késô középkor nagy gazdasági
és társadalmi változásai a zenei életre
is hatással voltak. A régi egyházi központok
mellett új városok indultak virágzásnak,
s mind nagyobb megbecsülés
övezte a kultúrát. Tovább élt a
gregorián zene korábbi hagyománya,
de emellett egyre nagyobb igény tá-
madt a többszólamú éneklésre. Kezdetben
a gregorián dallamokat kétszólamban
adták elô és kibôvítették
ôket kis betétversekkel. Ez a gyakorlat
már a XIII-XIV. században meghonosodott.
Ennél fejlettebb többszólamú-
ság volt, amikor az önálló dallamokhoz
második, harmadik ütemezett-ritmizált
szólamot fûztek. A királyi és fô-
papi udvarokban a kor legfejlettebb
németalföldi
motettastílusában komponált
mûvek is megszólaltak.
A XV. század má-
sodik felének egyik
leggazdagabb és
legmûveltebb európai
uralkodója
Hunyadi Mátyás
(1458-1490) volt. Királyi
kápolnájának
kórusa 40 muzsikusból
állt, s – mint
a Budára látogató
pápai énekkar vezetôje
leírta – ez az
énekkar létszámában
és minôségében vetekedett
a pápai vagy a
burgundiai udvar
együttesével. Má-
tyás udvarában játszottak
hangszeres
kamarazenét is,
ezek kottája sajnos
nem maradt fenn.
A zeneszerzôk és
az elôadók valószí-
nûleg külföldi, elsô-
sorban itáliai és flamand mûvészek lehettek.
A király ugyanis a magas színvonal
érdekében számos külföldi zenészt
és énekest szerzôdtetett, s így
idôzött a udvarában több neves kortárs
muzsikus, köztük a flamand zeneszerzô
Jacques Barbireau (1408 k.-
1491), a kor legjelentôsebb itáliai lantmûvésze
Pietro Bono (1417-1497) és a
híres énekes-zeneszerzô Johannes
Stockem, ô 1481 és 1487 között mû-
ködhetett Mátyás zenei együttesében.
2 MAGYAR ZENETÖRTÉNET
Stulhoff Sebestyén 1770-ben fejezte be a tihanyi Bencés Apátság orgonájának
építését
MAGYAR ZENETÖRTÉNET 3
Ezt a sokszínû, gazdag zenei vilá-
got törte össze erôszakosan a török
uralom (1524-1686) és az ország há-
rom részre szakadása. Az ország kö-
zépsô területei török kézre kerültek, a
zeneélet itt gyakorlatilag megszûnt. A
gregorián éneklés még vegetált né-
hány évtizeden át, majd a XVII. század
elejétôl végképp elnémult. Ám újabb
esélye támadt a színvonalas egyszólamú
éneklésnek, amikor 1540 táján hazánkban
mûködni kezdtek az elsô
protestáns reformátorok. Eleinte a régi
latin liturgikus énekeket fordították le
magyar nyelvre, késôbb azonban a
protestáns énekgyakorlatban a verses
népének, az egész gyülekezet által
énekelhetô, sok versszakból álló dí-
cséret vált uralkodóvá.
Ez idô tájt keletkezett a korszak új
egyszólamú énekkultúrája, a históriás
ének repertoár. Hosszú versekben
(„krónikákban”) énekelték meg a törté-
nelmi eseményeket, a Bibliából vett
buzdító példázatokat és a „széphistóriá-
kat”. A históriás dallamok fôként szájhagyomány
útján terjedtek, de szerencsé-
re fennmaradt két korabeli kottás
nyomtatvány, melyek közül az egyik a
leghíresebb história-énekes, Tinódi Sebestyén
krónikáit foglalta könyvbe
(1554).
A XVI-XVII. századi magyar zené-
ben meghatározóvá vált az egyszólamúság.
A késô középkorban kibontakozó
magasabb mûvészi értékû mûzenei
gyakorlat csak néhány elszigetelt
helyen, – elôször az erdélyi fejedelmek
udvarában – élhetett tovább. Az ország
keleti felében létrejött Erdélyi Fejedelemség
a Habsburg császár és a török
szultán közt ügyesen egyensúlyozva
viszonylagos önállóságra tett szert, s jelentôs
részben hozzájárult a szuverén
Magyarország tudatának megôrzésé-
hez. Ezt szolgálta a középkori királyi
udvar nosztalgikus utánzása is. Az erdélyi
fejedelmek – János Zsigmond
(1559-1571), Báthori István (1581-
1586) és különösen Báthori Zsigmond
(1588-1598) – mûvészetpártolása szé-
les földön ismert volt, sok rangos külföldi
zenész dolgozott udvarukban,
vagy ajánlott nekik mûveket. Közéjük
tartozott Palestrina (1525 k.-1594) és az
elsô orgonaiskola szerzôje, Girolamo
Diruta (1550 k.- ?). Több éven át Erdélyben
mûködött Lassus (1532 k.-
1594) olasz származású tanítványa,
Giovanni Battista Mosto (1550 k.-
1596), aki Velencében megjelent elsô
A fertôdi Esterházy-kastélyban a zenei életet Joseph Haydn irányította
Az Európa szerte ünnepelt Liszt Ferenc koncertjét I. Ferenc József osztrák császár és magyar király is megtekintette
madrigálkötetét Gyulafehérvári madrigálok-nak
nevezte, arra utalva, hogy
gazdag polifonikus mûvei az erdélyi
udvar kórusa számára készültek.
E korban élt és alkotott a kiemelkedô
magyar zenész, Bakfark Bálint
(1506 ?-1576) lantmûvész és zeneszerzô
is. Mûveinek elsô kötete Lyonban
(1553), a második Krakkóban (1565)
jelent meg. Publikációinak címében
büszkén vállalja erdélyi származását.
Bakfark korának ünnepelt lantvirtuóza
volt, európai uralkodók kegyeit élvezte,
költôk énekelték meg dicsôségét.
Mûvészete döntôen járult hozzá a
hangszeres zene magyarországi felvirágzásához,
önállóvá válásához.
A Habsburg fennhatóság alatt lévô
úgynevezett királyi Magyarország (az
ország északi része, a Felvidék és Nyugat-Dunántúl)
dinamikusan fejlôdô
határmenti városkáinak mûvelt polgársága
elsôsorban az egyházi zenén keresztül
került kapcsolatba az európai
zenekultúrával. Ez a kontaktus jól kimutatható
például az egykori Pozsony
(ma Bratislava), Sopron, Bártfa
(Bardejov), Lôcse (Levoca) zeneéleté-
ben. Az egyházi hatóság (püspök, káptalan)
és a városi vezetés egyaránt jól
képzett, fizetett zenészeket alkalmazott
a templomokban és a városi ünnepségeken.
A 8-10, késôbb 10-15 fôs
„capellák” néhány énekesbôl, vonós
játékosból, orgonistából és karmesterbôl
álltak, s a toronyôrökkel (fúvós
hangszeresekkel) kiegészítve szólaltatták
meg a 4-5 szólamú reneszánsz
motettákat, a hangszeres „concertáló”
mûveket, sôt késôbb a barokk stílusú
egyházi kompozíciókat is.
A XVII. század végén, a 150 éves tö-
rök uralom alól felszabadult, lerombolt
országban a kulturális élet is újjáépítésre
szorult. A zenében ez az újjáépítés az
új európai barokk stílus meghonosítá-
sát kívánta meg. Ehhez külföldi minták
átvételére és sok külföldi zenészre volt
szükség. A XVIII. század elejétôl egyre
több püspökség ékesítette a liturgiát dí-
szes barokk, késôbb bécsi klasszikus
4 MAGYAR ZENETÖRTÉNET
Erkel Ferenc arcképe 1861-bôl
Kubista portré Bartókról az 1920-as évekbôl Jelenet a Fából faragott királyfi címû balettból.
Valamennyi művészeti ág közül a zene és a tánc az, aminek kezdeteiről a legkevesebbet tudunk. A zene fejlődése az énekléssel kezdődött. A régmúlt kultúrákban valószínűleg szorosan összetartozott a szöveg és a dallam. (pl. siratók, kesergők elnyújtott szövege és dallama) Az őskori ember a dalokat az emberi hang középső fekvésében, mérsékelt hangerővel adhatta elő. A ritmusnak fő szerepe lehetett, énekeit feltehetően lábdobogással és tapsolással kísérte. Ezt később a dobok, sípok és csengők, vagyis a legegyszerűbb hangszerek váltották fel. (pl. istállóskői furulya)
Fő hangszereik a hárfa és a fuvola voltak. A vallásos szertartások, ünnepélyek, különböző társadalmi események mind megannyi lehetőséget és alkalmat adtak a zenélésre. Az államot vezető papság azonban erős befolyást gyakorolt a zenére, s ebből következett a régi hagyományokhoz való merev ragaszkodás. A zsidók zenéje főként templomi énekeket, himnuszokat, zsoltárokat, győzelmi dalokat, köszöntőket és siratókat foglalt magába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése